Az Egyesült Államokban a Nagy-tavak és a Mexikói-öböl közti területen százezernél is több (!!!) mesterséges domb ("Mound") található.

Thomas Jefferson nemcsak a Függetlenségi Nyilatkozat megszövegezõje volt, hanem Amerika elsõ igazi régésze is. 1781-ben ezt írta: "Nem tudok semmilyen indián mûemlék létezésérõl... Hacsak azok a földépítmények nem azok, melyekbõl számos található mindenütt az országban." A továbbiakban így festi le õket: "különbözõ méretûek, némelyek földbõl, mások laza kõbõl épültek. A legvalószínûbbnek az tûnik, hogy holtak nyugvóhelyei voltak, de még nem bizonyított, hogy milyen céllal emeltettek…"

A virginiai Monticellóban, a háza közelében Jefferson maga is megvizsgált egy kör alaprajzú, 12,2 m átmérõjû, 1,5 m magas dombot. Ásatásai során kiderült, hogy a korábbi földmûves munkálatok során terjedelmes fákat vágtak ki, s közel 2,1 m vastag földréteget hordtak el a domb tetejérõl. A dombsír egyes rétegeiben Jefferson kb. 1000 csontvázat talált. Némelyiket találomra rakták egymásra, míg a többit rétegekben helyezték el, a legrégebbi a domb alján található.

Dr. Montroville Dickenson, orvos és amatõr régész, gyakran hangoztatta, hogy ezernél is több indián mouitdot tárt fel. Ennek bizonyítására megkérte az ír-amerikai mûvészt, John Egant, fesse le õt egy földdomb ásatása közben.

A moundépítõk voltak az elsõ amerikaiak ?

Jefferson ezt gyanította, s úgy vélekedett, eredetileg Ázsiából érkeztek egy északi útvonalon. Feltevése több mint száz évvel a halála után igazolódott. Arról azonban sosem tudott meggyõzõdni, pontosan kik és mikor hozták létre a dombsírokat. Mint ahogy valószínûleg azt sem remélte, hogy valaha is megismeri az észak-amerikai mesterséges dombok óriási számát és méreteit…

A Great Serpent (Nagy Kígyó) mound

A földdombok elsõsorban az Ohio és a Mississippi folyók völgyeiben helyezkednek el. Vannak piramis formájúak is köztük, a legkülönösebbek mégis azok, melyek állatok alakját mintázzák, kígyót, sast, rókát, medvét, jávorantilopot, bivalyt, s esetenként embert.

A világon egyedülálló módon, ezek a képmoundok ma is rejtélynek számító jellegzetességük miatt figyelemre méltóak, akár a perui Nazca-vonalak, ennek a körvonalai is csak fentrõl, valamilyen magaslatról rajzolódnak ki…

Nagy Kígyó mound...

A Bush Creek nevezetû kis folyó kanyarulatában, a víz szintjétó7 46 m magasságban, a kígyó tekergõ mozgását követve épült fel ez a 0,98 m magas földmû. A Kr. e. 1. században emelt Kígyó 405 m hosszú. Szája nyitva, mintha éppen egy tojást nyelne le. Nem találtak benne sem csontot, sem használati tárgyakat, csupán annak nyomait, ahol a Kígyó körvonalait elõször kõbõl kirakták, majd az alatta elterülõ völgybõl hozott agyagból felépítették. 1848-ban fedezte fel Ohio szívében az amerikai Ephraim Squier és Edwin Davis régész.

A régészek ma sem tudják pontosan, miért készült a Kígyó, s azt sem, mit jelképezett. Némi támpontot a kozmológia és a mítoszok adnak. Útmutatásuk szerint a kígyó többnyire a víz életadó természetéhez kötõdik. Az indián legendákban a Szarvaskígyó a víz termékenyítõ erejét jelképezi, míg az aztékok hite szerint a Tollaskígyó nemcsak a Nap, hanem az esõ és a vihar istene is. A Nagy Kígyó-mound talán a föld és a víz mindennél fontosabb egységét testesíti meg; hiszen e két õselem erejének köszönhetõen csírázik ki a mag és újul meg a föld.

Kik építették az elsõ moundokat ?

A Nagy Kígyó-mound az adena nép századokat túlélõ, legnagyobb munkája. Az adenák az Ohio folyó völgyében éltek, s azon törzsek közé tartoztak, akik a legkorábban termesztettek édeskukoricát Amerikában. Velük kapcsolatos ismereteink jórészt azokból a dombsírokból származnak, melyeket ezerszámra emeltek a Kr. e. 1. évezred második felében. A dombok belsejében négyszögletû sírkamrákat alakítottak ki a halottak és a velük együtt eltemetett használati tárgyak számára, amelyek ember és állat alakú kõpipák, absztrakt rajzok és állatfigurák díszítette kõtáblák és réztárgyak voltak.

Az adena nép eredete a múlt ködébe vész. Az ásatások során a moundokból vörös okkerrel festett csontok kerültek elõ, s ez Kr. e. 2450-tõl ismert szokás a New York állambeli Vörös-tónál. A rövid fejû adenák emellett a koponyatorzítás gyakorlatával is éltek. Az újszülöttek még formálható koponyáját abroncsba fogták, így nyerték el szokatlanul magas homlokukat… Ez a szokás közép-amerikai eredetre utal, a mai Mexikóváros környéke ugyanis a legközelebbi hely, ahonnan hasonló koponyák kerültek elõ.

Halottkultusz

Szemmel láthatólag sok adena szokást õrzött meg a moundépítõk második csoportja, a hopewell indián nép. Úgy tûnik, ezek a külsõ tulajdonságaikban különbözõ, hosszú fejû emberek foglalták el az adenák területét, és az Ohio, valamint az Illinois folyók völgyében kultúrájuk fényûzõbb változatát alakították ki. A koponyatorzítás szokását megtartották, de a temetkezési dombok hagyományát a maguk módján továbbfejlesztették, sokkal nagyobb és bonyolultabb földhalmokat emeltek.

A hopewell moundok kifinomult halottkultuszról tanúskodnak. Különleges gonddal elegyengetett területeken fából készült, nagy halottasházakat építettek; a nagyobbakat tetõ nélkül, így leginkább cölöpkerítéshez hasonlítottak. Halottaikat általában elhamvasztották, elõtte azonban eltávolították a húst a csontokról. Csak a kiváltságosakat temették el érintetlenül, testüket a halottasház földjére fektették, kiterítették, s körülvették olyan használati tárgyakkal, amelyekre a túlvilágon szüksége lehet a halottnak.

Az értékes ritkaságokból, amelyekkel az elõkelõségeket elhalmozták, arra következtethetünk, hogy a hopewell indiánok széles körû kereskedelmet folytattak. Moundjaikból kovácsolt dísztárgyak kerültek elõ, rézvértek a Felsõ-tótól, cápafogak a Mexikói-öbölbõl, s csak a Yellowstone-nál elõforduló obszidiánból faragott kések, valamint csiszolt kõfüggõk, s az adenákéhoz hasonló kõpipák. Valamennyi közül a legszebbek a nagy szemû édesvízi gyöngyökbõl fûzött nyakláncok, melyekbõl rendkívül sokat találtak az Ohio állambeli Ross County Seip-moundjában. A hopewell indiánok ugyanazokkal a jelképekkel - kígyóval és ragadozó madarakkal - díszítették temetkezési tárgyaikat, mint az adenák, de szimbólumaik között megjelennek újak is, így a szvasztika és a napkorong.

Fejlõdése csúcsán, Kr. e. 100 és Kr. u. 200 között, a hopewell kultúra távoli területekre is eljutott. Ohióból és Illinoisbõl terjedt el Indianába, Michiganbe, Wisconsinba, Iowába és Missouriba. A következõ évszázad folyamán azonban a hopewell indiánok csillaga - akárcsak elõttük az adenáké - lehanyatlott, majd kihaltak. A földdomb építõk harmadik csoportja vette át helyüket, a látványos templom moundok mesterei.

A Mississippi menti templom moundok

A Mississippi menti indiánok építették az aztékok és a maják nagy templompiramisainak földbõl készült másait, az észak-amerikai nagy templom moundokat. Földdombjaikat ritkán használták temetkezési helyül, inkább lépcsõkkel, feljárókkal látták el, és a tetejükön fatemplomokat emeltek isteneik számára.

A Mississippi kultúra felemelkedése kb. 700-tól, megközelítõleg egybeesett a közép-amerikai topék uralommal, s lehetséges, hogy annak hatására fejlõdött. A Mexikóvárostól 53 km-re északra elhelyezkedõ s feltehetõleg a toltékok által kifosztott metropolis, Teotihuacán befolyása és híre eljuthatott egészen az északi Mississippi menti városig, Cahokiáig. A St. Louisszal szemben, a Mississippi túlpartján elterülõ város a 13-14. században érte el végleges formáját. Romjai ma is láthatók az Illinois állambeli Cahokia Mounds Nemzeti Parkban. Öt és tízezer fõ közötti lakossága háromszögletû térségek körül elhelyezett hatalmas, lapos tetejû moundokban élt. Ezek a földdombok nemcsak a templomokat bírták el, hanem a papok és más fõemberek otthonait is. A városon kívüli földeken babot, édeskukoricát, tököt termesztettek; a távoli falvak saját templom mounddal rendelkeztek. A közösséget - mint Teotihuacánban - istenkirály kormányozta.

Úgy tûnik, hogy a közép-amerikai népek világáról alkotott felfogása befolyásolta Cahokia megtervezését. Száz valahány földdombja közül a legnagyobb a Vadászmenyét mound, a világ leghatalmasabb mesterséges földhalma. A 305 m hosszú, 213 m széles és 30 m magas építmény 5,7 hektáron terül el, s ez meghaladja az egyiptomi Nagy Piramis alapterületét. Szintekbõl áll, akárcsak a közel-keleti zikkurátok, s talán azokhoz hasonlóan, a földet és eget összekötõ kozmikus hegyet szimbolizálja. A város közepén álló Vadászmenyét mound a négy részre osztott Világmindenség mitikus képét testesíti meg, amit világszerte a szvasztika, az egyenlõ szárú kereszt jelképez.

A netcsez indiánok Nagy Napja

Mire az európaiak a 16. században megérkeztek Amerikába, a templom moundok kora letûnt, a Mississippi menti népek pedig majdnem mind kipusztultak. Kultúrájuk néhány eleme azonban tovább élt az Alabamától és Georgiától Wisconsinig elterülõ vidék indiánjai között. Hagyományaik legfigyelemreméltóbb örökösei a netcsez indiánok voltak, akik Mississippi államban, a St. Catherine folyó mentén, Natchez közelében éltek. Mind a hét falujuk saját földdombbal rendelkezett, a törzsközösség azonban a 11 m-nél magasabb Smaragd moundban gyûlt össze.

Legfõbb uruk a Nagy Nap, az isten-ember volt. Annyira tisztelték, hogy más emberi lény meg sem érinthette, sõt az uralkodó a földre sem léphetett; különleges gyékényeket fektettek le számára. A nagy közép-amerikai társadalmak isten-királyaihoz hasonlóan róla is azt tartották, hogy a Nap erejével rendelkezik.

Ám a netcsez indiánok napjai is meg voltak számlálva. A 17. század végén és a 18. század elején közöttük élõ franciák kihalóban lévõ népnek tartották. Kipusztulásuk talán az európaiak által behordott betegségek, kanyaró, himlõ, miatt következett be… 1704-ben a francia de la Vente így írt róluk: "...embereink, akik az utóbbi hat évben leereszkedtek a folyón, pontosan tudják, hogy a számuk egyharmadára csökkent..." Maguk a franciák adták meg a kegyelemdöfést, amikor a netcsez indiánok fellázadtak, többségüket lemészárolták. Így ért véget a moundépítõk kora, amely a több mint 3000 éves történelmi múlt ellenére, ma is Észak-Amerika egyik régészeti talánya…
   
erdekessegek.hu